Négy

Első rész: Egy másik részlet a nagy képből

4

Fordította: Vanessa

A GONOSZOK NEM PIHENNEK. De ezt eddig is tudtad.

Amint a zokogás véget ért, és Arit eltemettük, Jeb szólalt meg: - El kell mennünk. - Az arca sápadt és boldogtalan volt. - Dr. Martinez és én beszélgettünk erről a kirándulásotokról Washingtonba. Úgy gondoltuk, hogy fontos a srácok részvétele ezen a találkozáson. - Felsóhajtott, nem pillantott Ari sírjára.

- Miért fontos ez már megint? - kérdeztem és megpróbáltam hátat fordulni a szomorú érzéseimnek. Nem olyan könnyű. - Mondott valamit a kormány, bla, bla, bla?

Jeb kezdett elindulni az erdő. Velem az élen, Agyarral hátul óvatosan követtük.

- Németországban miután mindez történt – mondta Jeb – kapcsolatba léptünk néhány fontos fejessel a kormányban. Akik értik mindezt, akik a mi oldalunkon állnak.

Azt szerettem volna mondani: - Mi ez a 'mi oldalunk' barátom? - de nem tettem.

- Ők alig várják, hogy találkozzanak veletek. - folytatta. - Őszintén szólva, ezek lennének a fontos és értékes szövetségesek, akik ténylegesen védelmet kínálnak és erőforrásokat. De ők nagyon gyakorlatiasak, látniuk kell a csodagyerekeket a saját szemükkel. - Visszafordult, és megajándékozott bennünket egy bánatos mosollyal.

- Ha a "csodagyerekek” alatt az ártatlan kémcsőben tett babákat érted, akiknek a DNS-ébe erőszakosan beavatkoztak, és beléolvadt két százalék madárgén, igen, azt hiszem, hogy lenne mit nézni rajtunk. - mondtam. - Mert ez egy csoda, hogy nem vagyunk igazi, dolgozó anyától és mutáns katasztrófák vagyunk.

Jeb összerezzent, és röviden bólintott, elfogadva, hogy csak kevés szerepe van, kemény az élet. - Nos, mint mondtam, ők szívesen látnak. És anyád – Dr. Martinez – és én, komolyan tanácsoljuk, hogy menj. - Elértünk az erdő széléig, ahol egy kis leszállópálya volt. Egy karcsú magánrepülő várakozott itt, és két Titkos Szolgálati ügynök a belépési lépcsőn.

Megálltam mintegy tíz méterrel előrébb, és egy gyors ellenőrzést végeztem. A szokás hatalma. Senki sem kezdett el lövöldözni ránk. Nem voltak Radírozó hordák vagy erdőből kirajzó Repülőfiúk.

- Nem tudom – mondtam és ránéztem a sugármeghajtású repülőgépre. - Úgy érzi fura, hogy senki nem dobott fekete csuklyát a fejemre.

Agyar önelégülten vigyorgott mellettem.

Jeb előttünk lépkedett, és most megfordult. - Max, erről már beszéltünk. Ezt a gépet valójában ti kapjátok, hogy gyorsabban eljuthassatok Washingtonba, mintha magatok repülnétek.

Fiatal pilóták vagyunk? Kérdezed. Miért ne. Ha van egy pár új olvasónk, akkor szívesen leszünk.

Hogy mutáns dolog az, amire utalt? Mi 98 százalékban emberek vagyunk és kettőben madarak vagyunk. Van szárnyunk, repülünk. Olvass tovább. Mindenre választ kapsz később.

- Igen – mondtam még mindig kétséges érzésekkel. Többnyire csak meg akartam fordulni, és a levegőbe vetni magam. A rohanás édes szabadsága, amikor érzed, hogy a hatalmas szárnyaid elemelnek a földről...

Ehelyett Jeb egy gépet akart adni nekünk, mint egy szardínia. Egy mogorva, tollas szardínia.

- Max – mondta Jeb halkabban, és én automatikusan követtem őt. - Nem bízol bennem?

Hat pár szem nézett rám a csapatból, hét, ha Totálét is beleszámítjuk.

Mentális átvizsgáltam a lehetőségeket:

1. Gúnyos nevetés (mindig beválik)

2. Összehúzott szem és hitetlenkedő horkantás

3. Szarkasztikusan azt mondom, hogy – Te viccelsz velem.

Bármelyik válasz jó lett volna. De mostanában felnőttem egy kicsit. Egy kis szívfájdalom, egy kis verekedés a halállal, az igazi szüleimmel - mindenben évben megváltoztam.

Tehát ehelyett, néztem Jebet és nyugodt hangon válaszoltam: - Nem De bízom anyámban, és ő láthatóan bízik benned. Szóval, kis bádogdoboz ez most.

A repülőn folyamatosan mögötte mentem, és elkaptam egy pillantását. Fájdalom és megbánás volt Jeb szemében. Vajon képes leszek valaha is megbocsátani neki minden szörnyű dolgot, amit tett velem és a csapattal? A férfi baja volt; azt hitte, hogy több jót tett, mint rosszat, és, hogy segített nekem a küldetésemben.

Nos, bekaphatja. Nem bocsátom meg egykönnyen.

És soha, soha nem fogom elfelejteni.