Nyolc

Első rész: Egy másik részlet a nagy képből

8

Fordította: Vanessa

Mindenki, aki látta már a Capitóliumot Washington DC-ben, tudja, hogy ugyanolyan mint a képeslapokon, ugye? Nagy fehér épület egyetlen kupolával a tetején, és ez nem a Fehér Ház. Különben is, erre még a gigantikus szó sem megfelelő rá! Hatalmas! Felhajtottunk a fekete limuzinunkban, és úgy éreztem magam, mint egy celeb. Belül keresztülvezettek egy csomó folyosón és lépcsőn, amíg elértünk egy nagy konferenciateremhez, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik néhány szép kertre.

A konferenciateremben nagyjából húsz ember ült egy nagy, faasztal körül.  Néhányan katonai egyenruhában voltak. Mindenki felállt és ránk néztek, amikor megérkeztünk ide és körülvett minket a Titkos Szolgálati tagok. Azt sem tudtam, hogy meg akartan fogni valakinek a kezét, míg anyu befűzte az ujjainkat, és megszorította. Hirtelen minden jobbnak tűnt.

Üdvözlünk benneteket. Köszönjük, hogy eljöttetek. - Egy magas férfi olívazöld egyenruhában jött felénk és ünnepélyesen kezet rázott Jebbel, majd anyával, és velünk gyerekekkel. - Kérlek, üljetek le. Kértek valami italt? Van kávénk, teánk, szóda, jeges víz... Ó, és látom hoztátok a kutyátokat. Egy cuki, kis skót. - A férfi természetellenesen mosolygott, mintha csodálkozna miért van enged be valaki egy állatot az épületbe. Csodálkoztam rajta, hogy Totál csendben tűri, és csak felugrott a saját székére, Angyal mellé.

A következő óra ugyanolan volt. - Ez az életetek, mutáns madárkölykök! - Nem voltak képeik vagy filmeik a kiskorunkról és még mindig életben vannak a mutánsok a kutyaládákban az Iskolában. De az utolsó hat hónap tökéletesen dokumentálva van. Vannak filmjeik, amiken repülünk, felvételek amikor harcolunk emberekkel, Radírozókkal vagy a legújabb kegyetlen ellenségünkkel, a Repülő Fiúkkal. Van néhány felvétel amin Anne Walker házánál voltunk Észak-Virginiában. Ez engem teljesen feszültté tett, és megőrjített.

Utolsó film egy három perces, szemcsés felvétel, amin annyi volt, hogy lelőtték az Itex német központját. Megmutatta, hogy beszámították Omegát, a plakátfiú szánalmas vesztes. Megmutatta a lázadást, ahogy néhány klón elindult és a dühös gyerekekből álló tömeg áttöri a várfalat.

Megmutatta Ari halálát.

A film megállt, és  az elhalványult fényeket újra felkapcsolták. Az árnyékolók automatikusan felemelkedtek, előjöttek a nagy ablakok.

Most teljesen rothadt hangulatom volt. Elég rossz volt, hogy úgy öltöztem fel, mint egy divatstréber, de amikor sikerült Arira körülbelül öt percig nem gondolnom, akkor megint végig kellett néznem, ahogy meghal és kezdhettem mindent elölről. Egy pillantást vetettem Jebre, akinek fehér volt az arca, egyik kezében egy ceruzát szorított, miközben az asztalra meredt.

- Nagyon lenyűgözőek vagytok hatan. - Egy nő egy személyre szabott szürke ruhában állt fel, és töltött magának egy pohár vizet. Ránk mosolygott, de ez, az a fajta mosoly volt, ami nem érte el a szemét.

- Megkértem magukat, hogy jöjjenenek ide ma, mert nagyon érdekel minket a jövőtök, -  mondta egy idősebb férfi. - Nem tudtunk a létezésetekről egészen idáig. Most, hogy tudjuk, szeretnénk megvédeni önöket és megvizsgálni, hogy hogyan lehetünk hasznosak egymás számára.

Kiterítették a kártyáikat az asztalra. Általában egy csomót halandzsáztak arról, hogy milyen különlegesek és egyediek vagyunk, satöbbi, de amire mindig kilyukadunk: Megtehetjük amit akarunk?

A válasz mindig nem volt.

A férfi szünetet tartott, és egyesével nézett végig rajtunk, mintha választ várna tőlünk.

- Az egyik mód, hogy hasznos legyen számotokra, ha létrehozunk egy iskolát, egy helyet, ahol biztonságban élhettek. - A fiatalabb szőke nő velünk beszélgetett, de a szavai egyértelműen Jeb és anya felé irányultak. Mintha döntési lehetőségeket készítettek volna nekünk, vagy valami. - Nagyon tehetségesek vagytok a túlélésben, de vannak jelentős eltérések a képzésetekben. Kitölthetjük ezeket a hiányosságokat, és ez segít felfedezni a képességeiteket.

Újra szünetet tartott, amíg a kormány emberei várták, hogy felpattanjunk, majd leüljünk az izgalmas ötlettől, hogy iskolába menjünk. Iskola, persze, egy szerencsétlen szóhasználat a részükről.

- Mi célból? - A hangom tisztán csengett, nem remegve.

- Tessék? - A fiatalabb nő rám nézett.

- Mit szeretnétek nyerni ebből srácok? - kérdeztem. - Amellett puszta öröm, hogy segítenek nekünk teljesíteni a lehetőségeinket.

- Mi csak titeket akarunk tanulmányozni. Őszintén – mondta egy magas, sovány férfi, aki, nem viccelek, olyan volt mint Bill Nye, a tudós pasi. - Nem hasonlítotok semmire, amit eddig láttunk. A gondolat, hogy emberi gyerekek tényleg tudnak repülni, észvesztő. Amíg ti az iskolában voltatok, tanulmányozhattunk titeket, hogy megértsük a fizikai változásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy repüljetek.

- Mi célból? - kérdeztem újra. - Annak érdekében, hogy még többet csinálhassanak belőlünk?

A férfi őszintén meglepődött. - Nem – mondta. - Csak azért, hogy... megértsük.

Úgy döntöttem, kedvelem őt. Kár, hogy ő egy volt Közülük.

- Oké, tegyük fel, hogy tanulmányozhatnak minket, - mondtam kedvesen. - Valahogy elhitetik velünk, hogy nem lenne teljesen rémálom, ha összekötnek minket a szenzorokkal, amíg mi futunk a futópadon, vagy a szélcsatornánkhoz tartjuk, amíg filmezitek, ahogy repülünk. Akkor mi van?

Csend.