Kilenc

Első rész: Egy másik részlet a nagy képből

9

Fordította: Vanessa

Egy csillagos gallérú, idősebb férfi vezető szólalt meg következőnek. – Mire gondolsz?

- Úgy értem, mi van még? – Mondtam. – Tanulmányoztok minket, és kaptok meleg azért, mert segítetek minket abban, hogy megvalósítsuk a lehetőségeinket, míg mi heverünk körülöttetek. Mit akartok még tőlünk?

A vezető kék szeme hideg volt és pirospozsgás, nagypapás arca eszességet tükrözött.

- Miből gondolod, hogy lenne valami más is? – kérdezte.

- Mert nem vagyok teljesen hülye? – Ajánlottam fel. – Mert míg felnőttem, nem mindig voltak teljesen egyenesek velünk? Mert nem hiszem, egy pillanatra sem, hogy te a teljes igazságot mondtad el nekünk. Nem hiszem, hogy csak tanulmányozni akartok minket. Mindketten tudjuk, hogy van hátsó szándékotok. Az egyetlen kérdés csak az, mikor fogod megmutatni nekünk, mit akartok még?

A kormány emberei meghökkentnek tűntek. Ez volt a szomorú, hogy a hivatalosan felnőttnek elfogadott emberek meglepettnek tűntek, amikor egy nem gyerek nem követte őket feltétlen engedelmességgel. Úgy értem, milyen gyerekek voltak régen azok, akikkel foglalkoztak?

Vártam egy percet, amíg átrendeződtek. Anyukám megszorította a kezem, az  asztal alatt. Egyenként belenéztem mindenki a szemébe a csapatomban: Agyar óvatos volt, Iggy egyenesen rám nézett, Böki csibészen és bizakodón figyelt. Gázos tele volt csintalansággal, és volt egy pillanatnyi gondom mielőtt rájöttem volna, hogy valószínűleg nem tudhatott becsempészni robbanószert az épületbe. Angyal nyugodtan nézett engem, és akkor küldött egy mosolyt felém. Totál a mancsait az asztalra tette és zajosan szürcsölt egy üveg vizet. Az emberek elborzadva bámultak rá. Majdnem felpattantam.

- Egyéb kérdés? – kérdeztem, eldöntve, hogy időt adok nekik befejezni ezt a kis mellékkiállítást.

- Miért nem akarsz a védelmünkben lenni? – kérdezte egy nő, őszintén zavartan. Úgy véltem, nem sok ideje dolgozott itt.

- Mert árral érkeznek a húrok – magyaráztam. – Az árak túl magasak, a húrok túl szorosak.

- Gyerekek vagytok – mondta egy középkorú férfi kék öltönyben. – Nem akartok egy otthont, egy családot?

- Vitaminnal dúsított gabonapelyhet és oktatási tévét? – A szemem összehúztam, a hangom megkeményedett. Nem nyújtottak nekünk otthont és családot. Csak egy iskolát, ahol tanulmányozhatnak. Következő kérdés.

- Hazafias lenne segítened az országod – mondta egy szőke nő mereven.

- És jó lenne, ha a húsvéti nyuszi valódi lenne,- válaszoltam. – De érdekes, hogy már elmentek innen, és tanulmányozni akarnak bennünket, hazájukat segítve. Következő kérdés.

A nő elpirult, és láttam, hogy a többi kolléga úgy nézett rá, mint aki elrontotta.

– Őszintén szólva, úgy véljük, hogy nemzeti erőforrások vagytok – mondta egy nő egyenruhában. – Nemzeti kincsek lehettek. – Egy nem meggyőző mosollyal nézett rám. – Mint egy Függetlenségi Nyilatkozatot.

Sóhajtottam. – Hogy egy zárt vitrinben tartsanak lakat alatt, fegyveres őrökkel körülvéve? Köszönöm nem. Bárki más?

A hideg szemű vezető szólalt meg újra. – Viszont az tény, hogy kiskorúak vagytok, és a törvény szerint felnőtt vagy gyám felügyelete alatt kell lennetek. Kinyilvánítjuk, hogy előnyökkel és kiváltságokkal járó gyámügyi felügyelet alá helyezünk titeket. Lehetett volna több kevésbé vonzó lehetőség is. – Elégedetten visszaült a helyére a férfi, mintha csak összetörte volna az ellenfele csatahajóját.

Pislogtam és hitetlenkedve körbenéztem a szobában. - Viccelsz – mondtam. - Elszöktünk a legbiztonságosabb börtönökből, átéltünk szellemi és fizikai kínzásokat, bolondoknak néztünk ki egyenes próbálkozások nélkül, ettünk sivatagi patkányokat A1-es steak szósz nélkül, és azt mondod, hogy kiskorúak vagyunk, és őrizni kell minket? – Megráztam a fejem, mereven néztem rá. – Hallgass ide, haver, felnőttem rohadt kutyaládába csomagolva. Láttam borzalmas részeket az emberi mutáció kizsigerelő haláleseteiből. Voltak emberek, mutánsok és robotok akik megpróbáltak megölni engem a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján, ahogy emlékszem rá, és azt gondolod, hogy barlangba fogok menni egy törvény miatt? Megbolondultatok?

A hangom megemelkedett és betöltötte a termet. Mindenki mozdulatlan volt, halott csendbe burkolózva.

Végül egy férfi, aki először üdvözült bennünket kellemetlenül köszörülve a torkát. – Nos talán egy szünetet kéne tartanunk, és holnap újra találkozunk. – Olyan volt, mintha valaki nézett volna egy csatatéren egy szörnyű sebet, és azt mondta volna: – Tegyünk kötést erre a sebre, foltozd be!

Egyszerre visszaértünk a limuzinba, anyukám megcirógatta a kezem. – A mindenit, jól ment! – mondta vidáman. Felhorkantam.

Ekkor mindenki felnevetett, és én azt kívántam bárcsak így maradhattunk volna örökre: mindannyian együtt és nevetve. Természetesen nem maradhattunk.